Szinte alig aludtam, egyre csak az eddigi életem járt a fejemben. Anya régen sokat mesélt arról, hogy milyen volt, amikor megszülettem, és a kiskori emlékeimet is csak miatta tudom felidézni. Október 24, ez volt az a nap, amikor megszülettem. Ősz révén, hatalmas vihar tombolt, és ezt még a kórházban is érezni lehetett. Anya egy asztalon feküdt, aludt. Az orvosok egy csecsemőt emeltek ki belőle-ez bizarrul hangzik így leírva, de így volt, hisz császármetszéssel születtem. A nővér takarókba és törölközőkbe bugyolált, és elvitt mosdatni. Anyámat addig áttolták egy kórterembe, ahol kipihenhette magát. Saját elmondása szerint az volt a legboldogabb pillanata egész életében, amikor végre a karjaiban tarthatott. Napok múlva kiengedtek minket a kórházból, és egy taxi hazavitt minket-a Martinez házhoz. Mert igen, akármennyire fáj, de az volt az otthonunk. Nem nagyon foglalkoztak velem, csak megparancsolták anyámnak, hogy álljon be dolgozni, és hogy azonnal hallgattasson el, amint sírni kezdek, mert ha felébred az úrnő lánya, akkor baj lesz. Sose voltam sírós gyerek, így anyának elég volt a takarítással foglalkoznia. Kevés ideje jutott rám, de amint megtanultam járni és beszélni, elég sokat segíttettem neki, mármint lelkileg. Hatéves korom körül a dolgok kezdtek egyre durvulni, de anyának mindig az volt az elsődleges, hogy nekem jó legyen. Amikor beiratott az iskolába, a kevés fizetését arra költötte, hogy nekem mindent megvegyen, ami kell, és nem érdekelte, hogy szinte semmi pénze nem maradt. Én mindig bűntudatot éreztem, ha láttam, hogy mennyire nem tud magával foglalkozni. Szülinapjakor mindig kikönyörögtem Paolától egy szabadnapot neki, amit azzal kárpótoltam, hogy én dolgoztam helyette, és ha valamit elrontottam, megfizettem érte. Ez eltörpült, és semmivé vált, amint megláttam anyám boldogságtól könnyben úszó arcát, amikor "odaadtam neki" az ajándékát. Aznap mindig elmentünk sétálni, aztán magára hagytam, hogy egy kicsit egyedül lehessen. Tízéves voltam, amikor Paola férje meghalt rákban, attól kezdve egy kicsit mintha enyhültek volna a dolgok. Az úrnő magába zuhant,anya próbált segíteni neki, de ő eltolta magától. Másfél év után összeszedte magát, és minden visszatért a rendes kerékvágásba. Anya minden este feljött a szobámba beszélgetni, és kibeszéltük a világot. Amikor abba a korba értem, hogy érdekelni kezdtek a fiúk, bármilyen kérdésemre tudott válaszolni, és sok tanácsot adott. Érdekes, most, hogy belegondolok, sosem kérdeztem arról, hogy miért nem ismerem az apámat. Talán éreztem, hogy veszélyes vizeken evez a téma, és nem is akartam anyát megbántani. Teltek a napok, a hónapok, az évek, és minden telt körülöttünk, csak az egymás iránt szeretetünk nem változott. Igazi jó anya-lánya kapcsolat volt, de mégis több annál. Egymásnak voltunk, csak másikra számíthattunk. Nekem nem voltak barátaim, neki is csak én voltam. Egy napon anya összeesett, és a mentők vitték a kórházba.
Nagyon meg voltam rémülve, és minden nap bejártam hozzá a kórházba. Amikor kiengedték, már talpra állt, de még látszott rajta a betegség. Sokat fogyott, de nem adta fel. Újra dolgozni kezdett, aztán megint összeomlott. Fél év után végleg elgyengült a szervezete, és nem bírta tovább. Az utolsó kórházban töltött napjai alatt mindig bent voltam vele. Egyre csak azt hajtogatta, hogy tudja, hogy álmában fog meghalni, de ő még nem adja fel, mert igazából élni akar. Meg akarta várni, amíg felnövök. Nem tudta, mennie kellett. Azóta minden megváltozott az életemben, és most itt vagyok, és totális tanácstalanságban létezem.
Az ébresztőm megszólalt, és kimásztam az ágyból. Magamra kaptam valamit, majd megpróbáltam kitépni a gubancokat a hajamból. Belenyomtam két csatot, amivel eltűztem ez egyik első tincsemet, és a konyhában készítettem magamnak szendvicset. A suliban semmi sem történt, rengeteget írtam, hogy pótoljam a kimarat két hetet, és utolsó óra után hazafelé indultam. Otthon feltettem egy adag tésztát főni, hisz magamnak kel gondoskodnom a főtt kajáról, nem ehetek minden nap szendvicset. Valaki csengetett, úgyhogy kirohantam ajtót nyitni. Isaac volt az.
-Hát te? - csodálkoztam.
-Gondoltam beugrom, hogy ne legyél egyedül - mosolyodott el.
-Ez kedves - -vigyorogtam - épp főzök, neked is jut spagetti, ha kérsz.
Ketten hamar megettük az amúgy sem hatalmas adagot, és leültünk a nappaliban. Beszélgetni
kezdtünk, és én tényleg semmit sem értettem. Egy elég fura kérdés bukott ki belőlem.
-Sosem érezted még úgy, hogy valahol nem kellett volna ott lenned, de mégis jó, hogy ott voltál?
-De, volt - komorodott el - bízom benned, hogy te talán megértesz, mert erről senkinek sem beszéltem még - látva az elképedt arcomat, belekezdett - Tíz éve ismertem meg a legjobb barátomat. Új gyerekként jött a suliba, félévkor. Senki sem akart vele barátkozni, mert különcnek gondolták, pedig csak zárkózott volt. Én az első pillanattól kezdve vele lógtam. Meséltem neki, segítettem, hogy ne érezze magát egyedül, és szerintem én voltam az egyetlen, akinek megnyílt. Hamar rájöttem, hogy nagyon értékes ember, és rengeteg közös volt
bennünk. Ugyanazokért a bandákért rajongtunk, ugyanott szerettünk lógni, ugyanolyan stílusunk volt.. Az évek során nagyon összecsiszolódtunk, ritka az ilyen barátság két fiú között. Testvérként tekintettünk egymásra, jóban-rosszban összetartottunk. Egy-egy rossz jegy esetén sem buktattuk le a másikat, ha kellett, bevállaltuk egymás büntetéseit, mind otthon, mind a suliban. Utóbbit azért, mert idővel egyre kezelhetetlenebbek lettünk, órákon egymással chateltünk, puskáztunk, stb.. Aztán....
-Aztán? Mi történt? - kérdeztem,mivel láttam, hogy nyelt egyet.
-Aztán... A tizennegyedik szülinapja után egy héttel kitaláltuk,hogy kilógunk este bringázni, és a város melletti erdőbe mentünk. Tudni kell, hogy az még nappal is veszélyes, nem hogy éjszaka, mert nagyon sok szakadék van benne. Azt gondoltuk, hogy nagyon menők leszünk, ha az erdőben bicajozunk. Én előre tekertem, ő egy kicsit lemaradt, és csak annyit hallottam, hogy valami puffan, és ő kiált egyet. Azonnal visszafordultam, és hamar megtaláltam. Háttal beleesett egy kisebb szakadékba, de így is másfél métert zuhant, a biciklije meg ráesett. Eldobtam a sajátomat, és utána ugrottam. Lerántottam róla a bringát, de alig lélegzett. A feje vérzett, nem volt magánál. Beszélni kezdtem hozzá, a kezét szorongattam. Felém fordította a fejét, megszólalt:
-Mondd meg anyáéknak, hogy nem a te hibád volt. Én kértem, hogy gyere velem. Mondd meg, hogy szeretem őket, kérlek- ez volt az utolsó dolog, amit kimondott. A legjobb barátom, aki mindig ott volt velem, minden őrültségben benne volt, velem együtt- meghalt. Nem tudtam elhinni. Azonnal hívtam a szüleimet, és igazából alig emlékszem valamire. A mentők érkezésére, a szüleire, amikor megtudták, hogy mi történt. Nem bírtam a szemükbe nézni. Apámék legalább egy évig pszichológushoz járattak, és mostanra már nagyjából sikerült feldolgoznom, hogy mi történt.
-Annyira sajnálom! - sírtam el magam. Ha tudná, mennyire átérzem!!
-Megtörtént, semmit sem tehettem ellene. Köszönöm, hogy meghallgattad, nem kell reagálnod semmit.
Odabújtam hozzá, és megöleltem. Két napja ismerjük egymást, és máris rengeteget tudunk egymásról. Illetve, ő nem tudja, hogy mi vagyok, nem tudom, hogy mondjam el neki. Óvatosan félresöpörte a hajamat, mert az arcomba lógott, és megcsókolt. Sose éreztem még ilyet, ez volt az első. Hihetetlen érzés, és nem lehet szavakba ölteni. Azt hiszem, nem szabadott volna viszonoznom, de mégis megtettem. Sokáig ültünk még egymás mellett a kanapén, és a másikat néztük. Szavak nélkül is ki tudtam fejezni, hogy mit érzek, és nagyon is értette. Tizenegy körül felajánlottam neki az egyik vendégszobát, de visszautasította, és hazament.
Megértem. Én még sokáig fent voltam, és megpróbáltam helyretenni az érzéseimet. Nem sikerült. Szeretem Isaacet, akkor is, ha nem kéne. De nem tudom, hogy hogy mondjam el neki.. Még nem. Ha ez az egész komoly, akkor előbb-utóbb mégis muszáj lesz. De mi nem is járunk, ez csak egy csók volt, amit hirtelen felindulásból adtunk a másiknak. Majd eldől úgyis...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése