Demon

Tudtam, hogy nem kellett volna. Én tényleg nem akartam. Amikor beleszerettem Isaacbe, magamhoz láncoltam őt, és csak ennyi kellett. Beteljesült. Mindenre tisztán emlékszem, ami történt, hogy nem voltam ura magamnak, hogy csak egy rab voltam a testembe zárva. Szörnyű érzés, amikor megszállnak. Nem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Azzal, hogy átkozott lettem, az ördög szolgája lettem, ami azt jelenti, hogy megszállt egy démon, ami bármikor a felszínre törhet bennem. Ez sokkal szörnyűbb,mint amit gondoltam. Eddig azt hittem, hogy el fognak venni tőlem mindenkit, akit szeretek. Ez sokkal rosszabb ugyanis én fogom magamtól elvenni azt, akit szeretek. Tegnap éjszaka fejfájásra ébredtem. Olyan volt, mintha valaki baltával ütötte volna a koponyámat. Kimentem a konyhába, hogy bevegyek egy gyógyszert, de az ajtónál összeestem. Mozdulni se bírtam. Éreztem, hogy a testem feláll, és akaratomon kívül elindul. Én viszont teljesen le voltam bénulva. Kinyitottam az ajtót(azt hiszem, nyugodtan beszélhetek E/1-ben, hiszen a testem hozzám tartozik, illetve...) és elindultam az utcán. Sosem jártam még Isaacék házánál, de ahogy megálltam egy magas, fehérre meszelt ház előtt, tudtam, hogy ez az övé. Felvettem egy kavicsot a földről, és megdobtam vele az egyik ablakot. Az kinyílt,és Isaac nézett ki rajta álmos fejjel.
-Lydia! Mit csinálsz itt ilyenkor? Megőrültél?!-fakadt ki, amikor fejen találtam egy kisebb kaviccsal. Magamban felordítottam, de hiába.- Hagyd abba! Ha a szüleim felkelnek, neked véged!- húzta fel az ablakot, és eltűnt. Pár pillanat múlva halkan nyílt a bejárati ajtó, és kilépett rajta, pizsamában. Odalépett elém, és a szemembe nézett.
-Mit csinálsz ilyenkor? Aludnod kéne..- kezdte, de én belé fojtottam a szót.
-Csak azért jöttem, hogy elmondjam azt, amit már tegnap el kellett volna- a szám magától beszélt, olyanokat, amiket én sose mondtam volna ki.- Nekem semmit nem jelentett az a csók.- jelentettem ki, mire Isaac úgy nézett rám, mint akit hasba szúrtak. Legbelül én is pont ugyanezt éreztem.
-E... Ezt hogy érted?
-Pont úgy, ahogy mondom. Nem... Jelentett... Semmit..-tagoltam el lassan- Csak egy is játék volt. Ugye sosem gondoltad, hogy pont te kellesz nekem? Pont te, Isaac Prince, aki akkora királynak hiszi magát, mint a neve? Egy senki vagy. És ezt te is nagyon jól tudod.
-Hagyd abba! Kérlek, hagyd abba!-üvöltöttem, de ezt senki nem hallotta. A könnyeim patakokban folytak, de ezt senki nem látta. Legszívesebben ököllel ütöttem volna a testemet, ezt a börtönt, ami fogva tart. Láttam, hogy Isaac lesápadt, és hihetetlen fájdalmat éreztem. De a démonomnak ez nem volt elég, folytatta:
-Sose járnék veled. Nem szeretem a jófiúkat. Bár.... Te nem is vagy igazán jófiú. Hisz egy gyilkos vagy. Megölted a legjobb barátodat. Börtönben kéne ülnöd-suttogtam, és láttam, hogy a könnyek lefolynak az arcán. Ő is pont ugyanezt érezte. Mindig ezt gondolta, hogy ő egy gyilkos, hisz az ő ötlete volt az egész. A testem elfordult, és a mellettünk parkoló kocsi üvegében megláttam a szemem vörös villanását. Amikor visszafordultam, Isaacben tudatosult valami,és megszólalt:
-Te... Te nem Lydia vagy...-suttogta erőtlenül
-Ezt mégis miből gondolod?-vigyorodtam el, és sarkon fordultam. Amikor becsapódott utánam a bejárati ajtóm, elmúlt a bénulás. Újra magam voltam. Kulcsra zártam az ajtómat, és kitört belőlem a zokogás. Úgy fájt, hogy azt hittem, belehalok. Így fogok eltaszítani magamtól mindenkit. Senki nem tudja, hogy nem én voltam az, aki ezeket a szörnyűségeket a fejükhöz vágja. A fürdőszobába mentem,és a hideg víz alá tartottam a fejem A tükörbe néztem. A szemem már nem volt vörös, csak sima türkizkék, mint mindig. Mélyen a saját szemembe néztem, és mérhetetlenül szomorú voltam. A szememben, ott rejtőzik ez az iszonyatos démon, és fogalmam sincs hogy mikor veszi át felettem újra az irányítást. A legrosszabb azonban mégis az, hogy nem tehetek ellene semmit. Megérdemeltem ezt az egészet. A démonom olyan volt, mintha élvezte volna azt, ahogy Isaac meg én szenvedünk. Eszembe jutott egy Imagine Dragons dalszöveg: "When you feel my heat, look into my eyes: It's where my demons hide, it's where my demons hide" Egyre csak ez a dal járt a fejemben, és leborultam az ágyamra. Isaac megérzett valamit, amikor azt mondta, hogy nem én vagyok az. De nem tudhatja... Nem tudja, hogy miért nem. Reggel nem mentem suliba, egész nap bezárt ajtókkal ültem az ágyamban,és sírtam. Délután három körül megszólalt a csengő. Kinéztem az ajtólyukon. Isaac volt az:
-Lydia, kérlek, nyisd ki! Beszélni szeretnék veled....