Elkezdődött

Fogalmam sincs, hogy mi történik velem. Ma meghalt egy ártatlan ember az én hibámból. Miattam. Én öltem meg. Nem tudom, hogy történt, alig emlékszem valamire. Azt tudom, hogy 16 év alatt telt be az a pohár, ami ma kicsordult. Nem neki kellett volna meghalnia. Hanem valaki másnak. Aki miatt elvesztettem a családomat. Az egyetlen embert, aki fontos volt nekem. Az anyámat. Árva lettem, és ezt nem lehet visszafordítani. A dühöm miatt meghalt egy ember, aki semmit sem vétett ellenem. Ezzel érvénybe lépett a szövetség, amit a dédapám kötött. Elátkozott lettem.
Az egész húsz évvel ezelőtt kezdődött. A dédanyám halálos beteg volt,rákos.  A dédapám számára ő volt a legfontosabb. Annyira elkeseredett, hogy képes volt szövetséget kötni az ördöggel. Az alku úgy szólt, hogy az első leszármazottja, aki kioltja egy ártatlan ember életét, az ördög szolgája lesz, átkozott lesz. A dédapám belement, és a felesége felgyógyult. Az élet ment tovább, de a szörnyű átok generációról generációra szállt, amikor meghaltak. Azóta én vagyok az első, aki ölt. Nem akartam. De kiszolgáltatott lettem. Az a némber volt az oka annak, hogy anyám összeroppant. Amióta csak élek, bántotta őt. Édesanyám volt a szolgálólányuk. Szegények voltunk, ezért itt dolgozott. Apámat nem ismerem, még a nevemet is anya után kaptam. Az úrnő kegyetlen volt. Velem nem bánt úgy, mint vele, mert ő nem hagyta. De anya mindenből kapott. Gyakorlatilag halálra dolgoztatta, és kikészítette idegileg. Amikor anyám megbetegedett, tudtam, hogy mi az oka. Tizenhat évig bírta a szervezete. Miattam lett bejárónő a Martinez háznál. Amikor terhes lett, akkor került be oda. Én ott nőttem fel, anyám mellett, és én csak a Martinez lányok, Sophie és Caroline gyűlöletéből kaptam. Anya mindentől óvott, mert én voltam az egyetlen hozzátartozója. Mi voltunk ketten egy család, és őt szerettem a világon a legjobban. Reggel hívtak a kórházból. A szervezete fél év betegség után feladta a harcot. Végleg elment. Amikor megtudtam, nem tudtam, hogy álmodom-e. Annyira valószínűtlen volt. Azt kívántam, bárcsak meghaltam volna én is. Rohantam a kórházba, hogy megbizonyosodjak, de addigra anyám testét már eltolták. Csak az üres szoba maradt utána, és néhány tárgy, amikhez nagyon kötődött. Az éjjeliszekrényén találtam meg a láncát. Mindig azt mondta, hogy ez egy családi örökség, még a dédanyjáé volt. A medált ki lehet nyitni, a belsejében egy közös képünk van. Ott ültem az ágya szélén a láncot markolászva, és megállás nélkül sírtam. Amikor bejött az orvos, megsimította a vállam, és azt mondta, hogy anyám kezében találták, amikor jeleztek a gépek. Úgy halt meg, hogy a nyakláncot szorította. A kezem helyett. Kellett egy óra, mire tudatosult bennem, hogy már nem fog visszajönni. A düh, ami akkor elöntött.. Azt nem lehet megfogalmazni. 16 évnyi keserű gyűlölet szakadt fel bennem, és a bosszúvágy. Kirohantam a kórházból, és nem is emlékszem, hogy hogy jutottam vissza ahhoz a kegyetlen, borzalmas házhoz. Talán futottam. Nem tudom. Berontottam az ajtón, és elordítottam magamat. Erre persze előjött a ház úrnője, és látva az arcomon a fájdalmat, kárörvendően elmosolyodott. Ez volt az a pont, amikor elborult az agyam. Ész nélkül üvölteni kezdtem, és felé rohantam.
-Meghalt! Megölted! A te hibád, te rohadt r***!-zokogtam, és ott ütöttem, ahol csak értem. A hirtelen ért meglepetés miatt mozdulni sem tudott,de amikor feleszmélt, kicsavarta a karomat, és elrohant. Utána vetettem magam. Meg akartam ölni. Szerintem végigkergettem az egész házon, és útközben felszedtem egy kést is. Amikor megláttam az ebédlőben állni, ráugrottam és hátba szúrtam. Meglepett sikoly hagyta el a száját, és összeesett. Akkor hatalmába kerített egy borzasztó érzés, és megláttam, hogy kit gyilkoltam meg. Paola nővérét, Feliciát, aki hátulról nagyon hasonlít rá. Térdre estem mellette, pofozgatni kezdtem, de hiába. Alig hittem el, hogy képes voltam megölni. Sose ártott nekem, ő volt az, aki akárhányszor látogatni jött, próbált rajtunk segíteni. Vagy pénz adott az anyámnak, vagy ruhát, ételt. Paola elmenekült. Gondolom elment a lányaiért, és már régen máshol vannak. Megöltem egy embert. Te jó ég. Véres kézzel ültem a földön mozdulatlanul,és csak zokogtam. Nem is gondolkoztam, a testem magától mozgott. Kivonszoltam a testet a kertebe, és ástam egy gödröt. Eltemettem a fa tövében. Éreztem hogy menekülnöm kell, több ízben is. Először is, megöltem egy ártatlant 16 évesen, börtönbe kerülhetnék. Árva lettem, ami miatt nevelőotthonba kerülhetnék. A legfontosabb azonban az alku volt. Tudtam, hogy nem menekülhetek az ördög elől, de egy részem mégis reménykedett benne. Felkutattam az egész házat, és mindent összeszedtem, amit találtam. Két teljes táskát pakoltam meg pénzzel- Martinezéknek volt belőle bőven- és még kettőt a saját holmimmal. Ez volt mindenem. A éjszaka közepén, a vasútállomáson elég furán néztek rám. Felszálltam az első vonatra, amire tudtam. És most itt vagyok. Szeptember negyedike van, hétfő hajnali 4:53. Itt állok Falling Churches vasútállomásán, és fogalmam sincs, merre menjek. Lydia Crusader vagyok, tizenhat éves.Én vagyok az Átkozott.